37. életévem betöltése előtt pár héttel, úgy tűnik maga alá temetett egy eddig ismeretlen érzés, mely nap mint nap, minden előzetes bejelentés nélkül, a legváratlanabb időpontokban támad, és egyre mélyebbre fészkeli magát az agyamban és a lelkemben. Simán “életközépkori válságnak” nevezném, valójában egy folyton piszkáló, idegesítő vacakság, amitől nem tudok szabadulni. Annyi mindent elértem már, lehetnék tökéletesen elégedett, mégis időről-időre szembesít önmagammal és vágyaimmal. Pedig a karrieremben elértem, amit lehetett; majd rátaláltam egy csodás pasira, aki ma már az én gondoskodó férjem, és született két rendkívül okos és szép gyerkőcünk, akik kitöltik életem minden percét. Ezért állok értetlenül felszínre törő egoista gondolataim előtt, hiszen mindent megkaptam az élettől, ami a boldogsághoz csak kellhet.
MÉGIS…. annyi minden van még, amit szeretnék beteljesíteni, és néha úgy érzem, csak futkosok körbe-körbe, mint egy farkát kergető kutya…. Hosszas tépelődés után úgy döntöttem, belevágok. Létezik egy saját álomlistám (egy SAJÁT, nem a férjemé, nem a gyermekimé, nem a családomé). Na ettől először iszonyú “bűntudat”mardosott, hiszen elég önző dolog ez egy anyukától… Hiszen boldog vagyok így is… De az a fránya hiányérzet, ami minden nap noszogat, hogy rajta, vágj már bele!!! Szóval a döntés megszületett, és fejest ugrok a megvalósításba családom maximális támogatását élvezve!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: